Három hónap után az apám vette a fáradtságot és bejelentette, hogy elvisz magával engem és a tesómat a hévégére. Mikor elvált anyámtól kikövetelte a bíróságon, hogy minden második hétvégén láthasson minket. Ehhez képest már jön egy pár hétvégével, de nem igazán bánkódom miatta. Főleg hogy a legtöbbször pecázni vitt minket. Mikor először elvitt egy pecás hétvégére nem tudtam hogy szét fogom unni az agyam, ezért csak a mobilomat vittem szórakoztató eszköznek. De a következő vele töltött pecázásra már újsággal, könyvvel, laptoppal készültem. Ő meg csak pecázott a tesómmal, közben meg olyan kérdéseket tett fel nekem amiket már vagy ezerszer halottam tőle és meg is válaszoltam. Akkor már javában benne voltam a szakközép suli első évében. Szóval ilyen kérdéseket hallhattam tőle a legtöbbször: Na és milyen az új suli? Vannak már barátaid? stb.
Hiába válaszoltam meg a kérdéseket állandóan újra feltette ha beszéltünk. Hogy miért? Mert soha nem figyelt sem rám sem a bátyámra. 
Kiskoromban nagyon apás voltam. Szerettem éjfélig fent maradni, hogy megvárjam míg az apám biztonságban hazaér. Kiskoromban még én is azt láttam amit a legtöbb lány lát az apjában még most is. De aztán ahogy egyre nagyobb lettem úgy jöttem rá hogy az én apám nem olyan mint azoknak a csajoknak az apja. Míg én éjfélig is képes voltam várni rá, addig ő szemrebbenés nélkül megfeledkezett rólam amikor neki kellett volna értem mennie az óvodába és órákig vártam rá. Csak akkor vette észre, hogy tulajdonképpen az egyik gyereke hiányzik, amikor anyám hazament és megkérdezte hogy hol a pokolban vagyok. Kettőjük közül anyám volt az aki tényleg törődött velünk. De én kicsiként ezt nem igazán vettem észre. Talán épp ezért is vagyok most ilyen. Nem igazán szeretem ha túlzottan szeretgetnek, ha ölelgetnek meg ilyenek. Mert nem szoktam hozzá. Mert ezt soha nem attól kaptam meg akitől szerettem volna.
Már nem lakom sem az anyámmal sem az apámmal, de az anyám a mai napig (annak ellenére hogy már majdnem 18 vagyok) úgy hív fel hogy: Szia kiscica!  
Nem kérdezi meg 20x ugyan azt, mert ő meghallja a válaszaimat. Ha elmegyek hozzá állandóan az én kedvemben akar járni. A kedvenc sütimet süti, a kedvenc nasijaimat veszi, olykor meglep pár új cuccal. Ha pedig úgy tervezem a látogatást hogy csak jövök és megyek, akkor is majdnem mindig úgy alakul, hogy egy hétvégére ott maradok. 
Míg az apám majdnem két havonta hív fel, anyám két hetente és akkor is mindig azt kérdezi hogy nem megyek-e át hozzájuk. Míg az apám barátnője mindenbe beleszól és mindenkit irányítgat (ahogy apámat is), addig anyám barátja kedves hozzám, állandóan nyaggat hogy menjek el hozzájuk, a lánya ként kezel. 
Ezt az egészet végigolvasva akárki rájöhet hogy nem szeretem az apámat. Tulajdonképpen soha nem is viselkedett úgy mintha az apám lenne. 
Most viszont úgy tesz mintha mindig is tök jól el lettünk volna egymással és beszervezi a hétvégére a kirándulást, pecázást, a leutazást vidékre a nagyszüleimhez. Nagy részben csak azért megyek most vele mert a nagymamának szeptember 9-én újraindítják a szívét és szeretném már látni, mivel csak nyár elején tudtam leugrani egy napra hozzájuk. 
Elnézve a családomat tuti hogy vagy a cukorbaj visz el vagy a szívem. Olyan 50-50. Mert én a keveréke vagyok apám meg anyám családjának, de mondjuk most elnézve lehet hogy jobban inkább anyám családjára ütök. Szóval akkor a cukorbaj visz el majd. Mondjuk azon nem is fogok csodálkozni, amennyi cukrot magamba tömök. :D 

U.I.: Az egyik kedvenc számom ami pont ide illik. :D