Már javában sötét volt amikor hazaértem a munkahelyemről és fáradtan hozzáláttam a késői vacsora elkészítéséhez. Eddig teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy Ian főt étellel vár itthon minden kemény munkanapon.

De most, hogy a bátyám már lassan három hónapja külföldön van, rászoktam a gyors ételekre és a mirelit kajákra.
Miután elfogyasztottam az utolsó pizza szeletemet is, nekiláttam a mosogatásnak.

Pont egy pohárt töröltem el amikor valaki türelmetlenül dörömbölt az ajtómon. Ijedtemben majdnem elejtettem a poharat. Gyorsan megtöröltem a kezem egy konyharuhában és a bejárati ajtóhoz siettem.

Annak ellenére, hogy Ian rengetegszer figyelmeztetett, hogy vigyázzak az utcán és ne nyissam ki akárkinek az ajtót, mert nem laktunk egy elit környéken, én még is ajtót nyitottam egy idegennek.

Csak arra volt időm, hogy egy meglepett pillantást vessek azokra a mogyoró barna szemekre, ugyan is az idegen egy gyors mozdulattal belökött és átlépve a küszöböt bezárta maga után az ajtót.

– Hé, maga meg mit... – a számra tapasztott keze azonnal belém folytatta a szavakat.

– Maradjon csendben – szinte az arcomba vicsorgott.

Erőszakosan átcibált a konyhával egybekötött nappalin és velem együtt leült a régi kanapéra, miközben keze végig a számon volt.

– Most elveszem a kezem, de ha sikítani mer, vagy kiabálni... – nem fejezte be a mondatot, de a pillantása minden szónál beszédesebb volt.

Csak bólintottam, jelezve, hogy megértettem, mire kissé bizonytalanul de elvette a kezét.

– Mit akar tőlem? – kezdtem rá azonnal, de csak egy fájdalmas fintort kaptam válaszul.

Morogva levetette fekete öltönyét, így láthatóvá vállt az egyre terjedő vörös folt a fehér ing váll részén.

A látványtól ijedten a számhoz kaptam.

Te jó ég, biztos valami elmebajos gyilkos vagy..., a gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban.

A döbbent csendet egy hatalmas durranás szakította félbe, ami kintről jött. Majd a következő percben kiáltozó férfiak hangja szűrődött be a kinti folyosóról.

A mellettem ülő férfi idegesen fekete hajába túrt, majd élesen rám nézett. Csak remélni tudtam, hogy nem forgat valami ostobaságot a fejében, de leginkább azt hogy elhúzza a csíkot.

– Ha segít nekem, nem bántom magát – nézett mélyen a szemembe, amitől furcsamód kellemes melegség futott végig a gerincemen.

Csak egy erőtlen bólintásra futotta tőlem.

Ekkor azonban valaki más kezdett dörömbölni az ajtón, mire mind a ketten oda kaptuk a fejünket.

– Csak nyissa ki az ajtót és bármit is kérdeznek el ne mondja nekik, hogy itt vagyok – állított fel a karomnál fogva – Értette?

– Igen, de...

– Ha azt csinálja amit mondok, nem lesz semmi baj, nem fogja bántani senki, ezt megérhetem – azzal egy fegyvert húzott elő, mire a szívem egyre hevesebben vert a félelemtől.

A dörömbölés még erőteljesebb és türelmetlenebb volt.

Az idegen férfi a karomnál fogva az ajtóhoz húzott és megállt az ajtó mellett, hogy az kitakarja míg ő fegyverrel a kezében ott várakozzon.

– Rajta – suttogta a férfi.

Vetem egy mély lélegzetet és remegő kezekkel ajtót nyitottam.

– Szia kislány – vigyorgott rám egy orosz akcentussal rendelkező fiatal srác – Nem láttad véletlen a barátomat?

Idegesen megráztam a fejem, miközben végigmértem az előttem álló férfit.

Magas volt és izmos, az arcát néhány helyen kisebb sebhelyek csúfították el, de széles mosolya elterelte a sebhelyekről a figyelmet. Fekete haja tökéletesen felzselézve meredt az ég felé, míg kék szemeivel szinte felfalt.

– Biztos? – húzta ajkát egy csábító félmosolyra – Magas, fekete hajú, barna szemű és koránt sem olyan jóképű mint én.

Az utolsóra igazán rácáfoltam volna, ha nem akarnám az életemet menteni.

Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy talán fel kellene dobnom az ajtóm mögött rejtőzködő férfit, de valamiért nem vitt rá a lélek.

– Sajnálom, nem láttam – már épp csuktam volna be az ajtót, de a keze megállított.

– Azért köszönöm – úgy nézett rám világos kék szemével mintha a gondolataimban olvasott volna. – Ha még is összefutnál a sráccal, akkor kérlek hívj fel, itt a számom – azzal előhúzott egy kis fekete papírt az öltönye zsebéből.

– Rendben – kaptam ki a kezéből a kis névjegykártyát.

– De ha nem találtad meg akkor is hívj nyugodtan – még talán be is dőltem volna neki, ha nem sütött volna róla, hogy egy igazi rossz fiú. – Egyébként a nevem Ivan.

– Elinor – azzal udvariatlanul becsuktam az orra előtt az ajtót és kulcsra zártam.

Míg idegesen az ajtóm mellett álló ismeretlen férfira néztem, még halottam kintről Ivan nevetését és a cipője kopogását a padlón ahogy egyre távolabb kerül az ajtótól.

Azt hittem ezután majd a váratlan idegenem is elmegy, én pedig egy életre való traumával sétálhatok a pszichológushoz. Azonban az egyik pillanatban, a férfi falfehér arccal a falnak támaszkodva állt, a következő pillanatban pedig végig csúszva a fal mentén elájult.

– Te jó ég – térdeltem elé ijedten.

Az ingén keletkezett hatalmas vörös foltról arra következtettem, hogy rengeteg vért veszthetett.

Teljesen bepánikolva megragadtam a két karját és ügyetlenül a közelben lévő kis fürdőszobába húztam.

Ahogy ott feküdt eszméletlenül, akarva akaratlanul is eszembe jutottak azok a dolgok amiket akkor láttam és halottam amikor az anyám magával vitt a munkahelyére még kiskoromban. Magamban hálát adtam amiért az anyám orvos volt, annak meg főleg, hogy mikor New Yorkba költöztem a bátyámmal, ragaszkodott ahhoz, hogy tartsunk a lakásban egy elsősegély táskát. Áldottam az eszem amiért hallgattam rá és elfogadtam az általa összekészített orvosi táskát.

Miután előhoztam a táskát a fürdőszoba szekrényből, leguggoltam az ismeretlen mellé és gondolkodás nélkül elkezdtem kigombolni az ingét. Kissé elpirultam ahogy végignéztem kidolgozott felsőtestén, de amint megláttam a vállán, továbbra is vérző, lőtt sebet, elakadt a lélegzetem.

Nyugi, meg tudod csinálni, meg tudod csinálni, nyugtatgattam magam miközben felidéztem, hogy miket mesélt anya amikor befutott hozzá egy lőtt sebes beteg, a filmekben előfordult ilyen esetekről nem is beszélve.

Kinyitottam a táskát, abban reménykedve, hogy lesz benne bármilyen dolog amivel megmenthetem az ismeretlen férfi életét.

Keresés közben találtam gézt, fertőtlenítőt, tűket és cérnát is, de olyan dolgot amivel egy golyót el lehet távolítani, olyat nem. Már pedig a golyót nem hagyhatom benne.
Gondolkodás nélkül a konyhába rohantam és elővettem a legvékonyabb késem, hátha azzal nem okozok nagyobb kárt.
Azonban ahogy ismét a férfi mellé térdeltem inába szállt a bátorságom.

Jézusom, nem matathatok benne, úgy mint egy szelet húsban, még a gondolattól is megborzongtam.

De jobb ötlet híján kénytelen voltam a filmes tapasztalatokra hivatkozni, máskülönben elővehettem volna a maffiás filmes tapasztalatokat a szőnyegekkel és a hullákkal.

Ahogy fölé hajoltam a késsel magamban elmormoltam egy imát abban reménykedve, hogy túléli.

A következő két perce életem legszörnyűbb két perce volt. Ahogy a kés a vérző sebbe hatolt elfogott a hányinger, de egy mély lélegzetet véve folytattam. Könnyebb volt megtalálni a golyót mint gondoltam, a legnehezebbnek a kiszedése bizonyult. Ahogy kifelé fordítottam a késsel a fájdalom észhez téríthette a férfit, mert megremegve fájdalmasan felkiáltott.

– Még is mi a szart művel? – villámló szemeit rám szegezte.

– Csönd – határozott hangom belé folytatta a szót és inkább vicsorogva tűrte a fájdalmat.

Ahogy a golyót eltávolítottam a seb még jobban kezdett vérezni.

– Most lefertőtlenítem a sebet és bekötözőm – mondtam miközben egy vatta pamacsra öntöttem némi fertőtlenítőt. – Ne lepje meg ha fájni fog.

– Ohhh baszki – szegezte fájdalomtól csillogó szemeit a plafonra.

– Nem tart sokáig.

– Magának – mosolygott gúnyosan.

– Felőlem el is vérezhetsz – néztem a szemeibe mérgesen.

Persze azért reméltem, hogy nem hajlandó ilyen hamar eldobni magától az életet.

– Csináld már – förmedt rám.

Mérgesen nekiláttam a seb fertőtlenítésének, miközben az idegen összeszorított fogakkal tűrt. Először csak nagyon óvatosan törölgetem a seb széleit, de aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz elég. Fogtam az egyik törölközőt és az ismeretlennek adtam.

– Háromra a sebbe öntöm a fertőtlenítőt, mire háromig számolok harapj rá – utasítottam, mire egy hitetlenkedő pillantást kaptam válaszul.

– Egy – kezdtem a számolást, miközben a kis üvegcsét a seb fölé tartottam készülve rá, hogy beöntsem a sebbe a fertőtlenítőt.

– Ezt nem gondolhatod komolyan...

– Kettő – billentettem meg kissé az üveget.

– Jézusom, elment az eszed te nő? – ijedten nézett rám, de meg sem hatott.

– Három.

Ahogy a folyadék eltűnt a sebben az idegen szinte nyüszítve a törölközőbe harapott. Sajnáltam, de nem volt más lehetőség, akár el is fertőződhet a sebe, az pedig még fájdalmasabb lenne.

Amint úgy láttam, hogy elég, felültettem és a falnak támasztottam az erőtlen testet. A törölköző végével letöröltem a sok vért és kifolyó fertőtlenítőt, majd villámgyorsan, de azért alaposan bekötöztem a sebet. Mire végeztem az idegen megint elájult.
Pár perc múlva, miután egy kicsit kifújtam magam átcipeltem a férfit a szobámba és amilyen finoman csak tudtam feltettem az ágyamra.

Gondoltam nem baj ha pár percre ledőlök mellé az ágyra, végül is csak nem alszom el egy idegen mellett. Azonban ahogy kezdett lecsukóni a szemem, már nem tudtam mit tenni. Megadtam magam a munka és az idegesség okozta fáradtságnak és el aludtam.